Vonattal utazni...

ROSSZ! Nem jó! Gáz! Az ember azt hinné, hogy a tőle 3 metrómegállóra lévő állomásra elég ha 40 perccel a vonat indulása előtt elindul, HÁT NEM! 25 perccel a vonat indulása előtt álltam be a sorba. Kb. 10 ember álldogált előttem. Pite, gondoltam, még unatkozni is lesz időm, vagy boltba menni. Amikor viszont már csak 10 perc volt az indulásig és a sor mégsem mozgott kezdtem izgulni. 8 perc az indulásig, semmi. A számlák, ugye. Mert ha valaki számlát kér a jegyről, akkor elfelejthetsz gyors ügyintézést, meg hasonlókat. Ha valaki számlát kér, akkor te, aki a sorban vagy, és mögötte várakozol, szépen letérdelsz, nagyra nyitod a szád, keresel egy gusztusos F*SZT és bő nyállal elkezdesz rajta dolgozni, mert abban a sorban minden lesz, csak haladás nem. Nem viccelek! 2 ember 20 percen keresztül vásárolt jegyet. Ezek után velem bezárólag 4 ember intézte el mindezt 2 perc alatt. A mozgó vonatra kellett felszállnom. Látták hogy rohanok (ami 40 kilóval a jobb vállon vicces) és nem csukták rám az ajtót a kedvesek... de a vonat elindult, tanuljak már a dologból. Tanultam. Következő alkalommal feltűnően ki fog lógni egy fényesre lakkozott baseballütő a táskámból!

A dohányzóba volt már csak hely, ami most különösebben nem is zavart, ugyanis a laptopot külön hoztam, az ASUS feliratú szövettáskát viszont nem szívesen hagytam volna magára még egy ICn sem. A nap a szemembe sütött, aludni kevésbé tudtam a légszomjtól, ami akkor lép felé, ha a dohányzó kocsiban 100 ember egyszerre gyújt rá. Az, hogy valaki a Desperado 2-t nézte fülhallgató nélkül, mögöttem meg úgy játszott a csaj a mobilján, hogy nem vette le a hangot, már meg sem kottyant. Minden esetre ellátogattam a büfébe, ahol jó morcosan egy húzásra lenyomtam egy citromos ice teát, majd az út további részében próbáltam nem tudomást venni embertársaimról, akiket egy legszívesebben úgy tudtam volna elképzelni, hogy egy zuhanó repülő ablakait ütögetik.

Végre itthon, és végre SZÜNET. Lesz időm tanulni sokat. Kell is. Na majd még később. Puszi.