Megemlékeztünk

A megemlékezés olyan volt, mint amilyenre számítottam, s olyan, ami tökéletesen reprezentálja a mai magyar nemzeti öntudatot, amely nemhogy sok emberben nincs meg, de lassan csak és kizárólag a szélsőjobboldal eszmerendszerébe lesz beilleszthető az olyan büntetni való ősi magyar jelképek mellett, mint a Nemzeti Lobogó, vagy az Árpád-sávos Zászló, s olyan eszmék mellett, mint a hazaszeretet vagy a nemzeti gyász az aktuális Trianoni békediktátum miatt.

Kevesen voltunk ugyanis, körülbelül százan, bár remélem, hogy sokakat az eső tartott vissza attól, hogy megjelenjenek. A Két első beszéd a jobbik elnökétől, valamint a szegedi elnöktől hangzott el és sajnálatomra elég nagy szerepet kapott benne az aktuálpolitika és a Gyurcsány-gyalázás. Az utolsó felszólaló vitéz Török Pál Miklós, honvéd tüzérőnagy volt, aki maga Horty kormányzó avatott vitézzé 1943-ban. Megható előadást tartott fogságban töltött éveiről, és az elcsatolt területeken élő emberek reakciójáról, amint a magyar zászlót megpillantották.

A megemlékezés végén közösen, kéz a kézben elénekeltük a Magyar Himnuszt, valamint az elcsatolt területek tiszteletére a Székely Himnuszt, és mindenki ballagott haza, vagy éppen magánszemélyként koszorúzni, amit akart. Mindent összevetve jó érzés volt megjelenni. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor, akkor már a Román nagykövetség elé vonulással. Végszóként vitéz Török Pál konklúzióját adnám nektek, miszerint más nemzetek őszinte megbecsülését csak úgy lehet kivívni, ha őszintén, és önerőből kiállunk saját igazságunk és saját akaratunk mellett.

Trianon történelem, nem politika

Be kell, hogy lássam, sok van a rovásomon. Majd egy hónapja nemcsak, hogy nem írtam, de még csak nem is látogattam a saját blogomat, míg Adrienn portálja a sorozatos frissítéseknek köszönhetően lassan meghaladja az én látogatottságomat. Mondhatnám, hogy nem zavar, de a koncepciós perben sínylődő Tomcat is férfiasan bevallotta, hát én is bevallom, hogy basszus! Ne körözzön le az asszony, mert a végén még fölényeskedni fog. Egyébként éppen most hagyta el Szeged városát három csodálatos, itt töltött nap után. Vigyázz magadra kislány!

Az ok, amiért mégis úgy érzem, írnom kell a holnapi dátum. Mielőtt sokan értetlenkednének, hogy miért fontos a Függetlenségi nyilatkozat aláírásának dátuma, elárulom, június 4.-ének magyar vonatkozás is akad. Nem is akármilyen. 87 évvel ezelőtt írták alá Versailles-ban Nagy Trianon kastélyában az I. VH-t lezáró békediktátumot, amit véleményem szerint, azóta nyögünk, és még jó néhány száz éven keresztül fogunk is. Valószínűleg ott leszek holnap a Jobbik által rendezett megemlékezésen, pusztán történelmi, sem mint bármilyen politikai indíttatástól vezérelve.

Véleményem szerint ez a kérdés meg sem kéne, hogy tűrje a politikát. Úgy értem, ahogy a Magyar Köztársaság nemzeti lobogója lassan szélsőjobboldali szimbólummá avanzsálódik, úgy nem kéne, hogy a Trianoni béke, vagy az arra való megemlékezés (gyász) is besorolódjon valami furcsa, misztikum övezte rasszista nácista eszmeiségbe. Mert ez nem így van. Függetlenül jobb-, vagy baloldaltól, radikális-, vagy liberális politikától, minden magyartól elvették országának 2/3-át, erősforrásait, és nyersanyagait, nem törődve természeti-, vagy gazadási határokkal. 87 éve nyögjük ennek a nemzetellenes „békének” minden „áldását”. Nem kell szélsőjobbosnak, de még csak jobbosnak sem lenni ahhoz, hogy kicsit sajnáljuk. Márpedig holnap, aki úgy érzi, függetlenül rendezvényektől, politikától vagy meggyőződéstől, ha teheti, kicsit sajnálna.