2007. február 26.

Hiding Ace

Ma hajnalban dobtam össze. A trükk eredeti, nem lopott, habár baromira egyszerű.

2007. február 23.

Hogy mit loptak el...

Mindenki akkor szisszent fel erőteljesebben, s mindenkinek akkor komorodott el igazán az arca, amikor megemlítetem, hogy minden iratom, amivel igazolni tudom magam, a kabátban volt. A személyigazolványtól elkezdve, a taj-és adókártyámon át a diákomig. Diákbérlet, törzsutas-kártyák, névjegyek... Ez semmi. Ez mind semmi ahhoz képest, amit én igazán elveszettnek tartok.

Tudjátok, ezeket a papírokat semmiség pótolni. Pár napot igénybe vesz az utánajárásuk, lehet, hogy időnként idegeskedni is fogok, de ismervén szüleim kapcsolatait, kétlem, hogy bármelyik esetben sorba kéne állnom. Ez mind, mind lényegtelen apróság, melyek ugyanúgy pótolhatók, reprodukálhatók, és ha újra eltűnnek, akkor újra pótolhatók. Tényleg ez számítana a legnagyobb veszteségnek? Adatok, amiket fejből úgyis tudok...

Emlékek tűntek el akkor, ragaszkodás mart akkor a szívembe. Mintha a bőrömtől fosztottak volna meg. Akik ismernek, jól tudják, hogy legtöbb esetben még boltba is abba a kabátba mentem. Ha leszaladtam egy gyors cigire a ház mögé, akkor ezt a kabátot kaptam magamra. Komolynak éreztem magam benne. Huszonegyedik születésnapomra kaptam szüleimtől. Hosszas tépelődés után döntöttünk emellett. Egy olasz kecskebőr kabát volt. Nem egy a sok közül, hanem Az a kabát. Egy születésnapi ajándék.

Az mondod személyigazolvány? Azt mondom papír fecnikre írt szövegek, melyek már évek óta a bérlettartó tok alján bújnak. Azt mondom apró rajzok, melyekhez emlékek kötődnek, azt mondom napok, melyek nemrég még megvoltak, ma már nincsenek. Talán jobb is, hogy sokukra nem is emlékszem. Mind-mind pótolhatatlan dolgok. Soha nem lesz még egyszer első bőrdzsekim. Azok a napok örökre eltűntek, azok a fecnik, melyek valószínűleg egy szemetes mélyén lapulnak, sohasem kerülnek már vissza hozzám, és Ez, ez az, ami mérhetetlenül elszomorít.

Azt mondod szegényebb lettem körülbelül 60. 000 forinttal? Azt mondom élményekkel és emlékekkel lettem szegényebb.

2007. február 14.

Rijádó

Informatika és könyvtárismeret óránk nem, de bombariadónk az volt. Adriennek reggel (délelőtt) is volt órája, s akkor tudatták velük, hogy márpedig valaki azt állítja, gonosz módon bombát helyezett el az ország legnagyobb és első számú egyetemi karának Múzeum krt.-i campusán. Az aljas! Minden esetre miközben szállingóztak kifelé a diákok, egy papírlap hirdette, hogy d.u. 2-től folytatódik a tanítás. Gondolom nem ez volt az első eset, s a papírlap kiragasztója már rutinból meg tudta jósolni a csillagok állásából és a hőmérséklet köbgyökéből, hogy mikor folytatódhatnak az órák.

D.u. 3ra mentünk vissza, s csodálkozva tapasztaltuk, hogy tévedett az illető, mert az épületegyüttes egyes részei még zárva voltak. Öt perccel órakezdés előtt megtudtuk azt is, hogy az F épület, ahová mi igyekeztünk már nyitva áll, s meg is kerültük a campust, ami röpke 10 percet vett igénybe. Diák volt pár, tanár viszont egy sem. Előbb én, majd Adrienn is megunta a várakozást, de ahogy később a kurzus fórumát olvastuk, nem is volt óra.

Érdekességek és spontán fikázások híján ennyivel tudok csak szolgálni. Bár lehet, hogy fel kéne frissíteni a privi.hu-s adatbázist. Majd meglátom. Addig is cakát.

2007. február 11.

Nincs már szükség erre

Az utóbbi időben elég masszív remete életet éltem bár ezen azok, akiknek szintén megvan a WoW kiegészítő, nem hiszem, hogy nagyon meglepődnének. Minden esetre tegnap kimerészkedtem az utcára, sőt, még partizni is elmentem a JATE klubba. Mindezek után rájöttem, hogy a remete életmód nem véletlen. Két jó barátommal, Noccával és Tibivel megállapítottuk, hogy valószínűleg már kinőttünk ebből a „partizós” korszakból.

Ez nem valami beképzelt érett duma, csupán arról van szó, hogy egyikünknek sem jelent már nagyobb élvezetet mások ordibálását hallgatni, vagy röhögni a részeg, vagy röhejes embereken. Befoglaltunk egy asztalt, s két kemény órán keresztül, csak olyan rövid intervallumokra hagytuk el helyünket, míg megállapítottuk, hogy egyik terembe sincs kedvünk bemenni.

Az este alapozással kezdődött egy kocsmában. A zene szar volt, a hely meg tömve volt tinikkel, és a hozzájuk tartozó 30-40 éves férfiakkal, akik a könnyű préda érdekében lealacsonyodtak a bugyuta mosolygás szintjére. Hamar tovább is álltuk a parti fő helyszínére, a JATE klubba.

Attól függetlenül, hogy ez még mindig szeged egyik legelviselhetőbb ilyen jellegű intézménye, a tegnapi napon a szokottnál is jóval több droiddal találkozhatott az ember. Voltak olyanok, akik képesek voltak 6 különböző zenei stílusba tartozó muzsikára ugyanúgy vonaglani, meg persze azok sem maradtak el, akik egy Desperado soundtrack hallatán egyből latin táncosnőnek, egy Csavard fel a szőnyegetre pedig tüzes talpú rockcicának képzelték magukat. Azt meg mindegyikünk tudja, milyen irritáló, amikor a hülyeség szorgalommal párosul.

Tulajdonképpen egy asztalnál töltöttük az estét, de sokat nevetgéltünk. Ezt persze bárhol máshol is meg tudtuk volna tenni, de lévén, hogy ingyen jutottam be, nem túlzottan zavart a dolog. Az est fénypontja kétség kívül az volt, mikor Zoli kb. fél üveg sört borított Tibi nadrágjára, amin úgy 20 percen keresztül szakadtunk a röhögéstől. (Hozzá tartozik a dologhoz, hogy Tibi előtte párszor már szentségelt, amiért leitta magát.)

Lényeg a lényeg, ez már nem kell. Nem hiányzik. Rohadtul nem vagyok kíváncsi sem arra, hogy Józsiék a másik asztalnál mennyire önfeledten szórakoznak és ordibálnak hülyeségeket, amik miatt én szégyellem magam, ahogy az sem érdekel, hogy Béláék hogy tudnak úgy felöltözni, hogy a férfiasság utolsó pislákoló fényét is kiűzzék aurájukból… szóval ennyi. Elegek vagyunk mi egymásnak, meg különben is, lehet, hogy bennünk van a hiba.

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik képesek tökéletesen elvonatkoztatni a környezettől, s egyszerűen jól érezni magukat.

2007. február 3.

Vannak még jó emberek

A címadó sztoriról később, előtte egy régóta foglalkoztató dologról kérdeznélek meg titeket. Mégpedig arról, hogy melyik 3 diplomás gyökér találta ki Magyarország elsőszámú cigány showmanjéről, hogy rapper. Mert teljesen mindegy, hogy milyen kontextusban kerül elő a kreol bőrű médiasztár, azt a szót, hogy "rapper" egyszer minimum elsütik, kiütve ezzel a szóismétlés által okozott látszólagos választékosságtalanságot (tudom, hogy nincs ilyen szó.) Kurvára irritál az az igazság. Gáspár győző NEM rapper, a szó egyik és leghalványabb értelmében sem. Még csak nem is énekes. Ennyi.

A címadó sztori pedig a következő képen hangzik. Két napja édesapám, értékbecslő lévén, ahogy minden nap, járta a várost, és környékét, és az előre megbeszélt helyekre autózgatott, kezében az elengedhetetlen digitális fényképezőgéppel. Egy ilyen kiszállásnál történt, hogy (rossz szokásához híven) a kocsi tetejére rakta a fényképezőgépet, benne a rengeted fényképpel az aznapi munkákról, s elfelejtette, hogy a gép ott maradt. Csak később, az egyik bevásárló központban jutott eszébe, amikor a kesztyűtartóba akarta rakni a gépet, hogy nincs mit berakni oda. Pánikszerűen visszaforgatta fejében az eseményeket, mire kiderítette, hol, s hogy hagyta a gépet. A tett helyszínén persze már nem volt ott a masina. Édesanyám javaslatára betelefonáltak a Rádió 88-ba, hogy bejelentsék az eltűnést, hátha tud segíteni valaki. Legnagyobb megdöbbenésükre, a telefon végén ülő férfi megkérdezte: "Volt egy fehér dosszié is a gép mellett?". Bizony. Faterékat megelőzve a becsületes megtaláló már értesítette a Rádió 88-at, hogy keze ügyébe került egy gép, mely nem az övé, és szívesen visszaszolgáltatja. Ha jól értesültem szüleimtől, akkor az illetékes látta, amint fater kocsijáról lecsúszik az ottfelejtett digitális fényképezőgép, és azon nyomban fel is kapta, de persze nem érte utol a kocsit.

Ez úton köszönöm a kedves ismeretlennek, hogy megerősítette hitem az emberekben.

2007. február 2.

Illatos út

Tekintettel arra, hogy vége van a vizsgáknak (!!!), és a wow accountomat egy nagyon kedves barátom (Lángi) befizette, nem tudom mennyire lesznek rendszeresek a blogok. De ha tudnátok milyen az az Outland... meg az új mobok, meg... mindegy.

Szóval ma nem valami újjabb őrület, vagy populár hányadék kerül terítékre. Így is majdnem seppukut követtem el, mikor meghalottam, hogy amíg én moziban ületm a Fókusz vendége a Nem, Kössz volt. Bárkinek megvan sokat fizetek érte VHS-n, vagy DVD-n.

Ma egy volt barátnőm, Mine kérését tolmácsolom, ugyanis megkért, hogy hívjam fel a figyelmet erre az oldalra. Be kell valljam, sohasem voltam az a hatalmas állatvédő, sőt, a szőrme ellen harcoló aktivistákat szabályosan rühellem, de itt nem is erről van szó. Csak végignéztek a képeken, és ha megindít bennetek valamit, már megérte. Ha továbbadjátok a linket, ki tudja, talán már segítettetek is egyikőjükön. Szánjatok rá pár percet, a kedvemért.

Pás