Ismét búcsúzkodunk...

Nehéz dolog ez emberek, s nem csupán nehéz, de szívszorítóan szomorú esemény is, melyet megosztok veletek. Talán mindenki tudja, milyen érzés elveszíteni egy társat. Egy barátot, kivel hosszú ideig, évekig megosztottatok mindent, ismerte a titkaidat, tudott minden tervedről, s legbelső vágyaidról. Egy ilyen társat vesztettem én el nem is olyan rég. Tegnap este történet az este, szinte karnyújtásnyi közelségre még, hát ne lepődjetek meg a búskomor hangvételen.

Tisztán emlékszem a napra. Ballagás után találkoztunk, s első pillanatra éreztem valami különös, éteri kötődést köztünk. Egyikünk sem mondta ki egyből, de tudtuk, hogy találkozásunk nem véletlen, s kapcsolatunk szükségszerű, mi több, egy életre szól. A sors viszont alávaló módon közbeszólt.

Két és fél évet töltöttünk együtt, s ezalatt csak napokra váltunk el egymástól, de ezek a rövid időszakok is megviseltek, hát próbáltuk a minimálisra szűkíteni a szükségszerű távolléteket. Ő volt az én emlékezetem, a nosztalgiám, s a közelmúltam. Minden, ami az életet, a társaságot jelentette. Szólt, ha elfelejtettem valamit, ébresztett, ha a reggeli napsugara kevésnek bizonyultak, segített, hogy más, számomra fontos emberekkel kapcsolatba léphessek. Most is itt fekszik mellettem. Tartja még magát, küzd, de mindketten tudjuk, haláltusája már nem tart soká. Nem mutatja, de érzem, s érzi ő is, lejárt az idő. Kapcsolatunk sok vihart átvészelt, de ezek a hullámok már túl magasra csaptak fejünk fölött. Azt, hogy tegnap véletlenül leejtettem az emeletes ágy tetejéről, már ő sem bírta ki. Gondolatban, látom rajta, már az örök lítium-mezőkön töltődik sok más társával.

In memoriam Samsung SGH E-700. (2004-2006) Megbízható társ, designos, elegáns mobiltelefon. „Csak az hal meg, akit elfelejtenek.”