Ma van halottak napja. Márpedig ha halottak napja, akkor mi Dunántúlon. Reggel hétkor indultunk, irány Szekszárd, Nádasd, Bátaszék. Az élőkkel beszélgettünk, ebédeltünk, mókáztunk, a halottakat pedig megtiszteltük pár koszorúval, virággal. Mindehhez társult az a mérhetetlenül melankolikus, szürke időjárás, a lassan szemerkélő esővel. Ez a legsunyibb fajta. Az ember észre sem veszi, hogy esik, de tökéletesen nedves lesz minden ruhadarabja.
Anyai nagyanyám sírjánál állva öcsém feltett egy érdekes kérdést. „Fel tudod idézni a hangját?”. Sikerült, ettől függetlenül nem volt jogtalan a feltevés. 12 éve már, hogy elhunyt édesanyám anyukája, s akkor még igencsak fiatalok voltunk mindketten. Ekkor gondoltam bele, hogy ténylegesen egyik elhunytat sem ismertem, akiknél jártunk. Voltak, akik már születésem előtt, voltak, akik csak pár évvel utána haltak meg. Emlékképeim persze vannak néhányukról, ha más nem, akkor meg fénykép alapján és mesék által ismerem meg őket kicsit jobban, de így, 21 évesen, mondhatni érett, felnőtt fejjel egyiket sem ismertem. Egyikről sem tudom, valójában milyen ember volt. Persze nem a látogatás legitimitását vagy szükségességét akarom ezzel kérdőre vonni, csupán érdekes dolog. Déd- és Ükszülők, akik nem egy háborút és rendszert megéltek. Napokat tudnának mesélni…
Nem akarom hosszúra nyújtani, felesleges lenne. Gondolom ilyenkor, amikor lerakjátok a mécseseket a márványkövekre, amikor elolvassátok a fejfákat, amikor a csöndesen álldogáló rokonokat, vagy ismerősöket nézitek, nektek is eszetekbe jut, hogy mindez elkerülhetetlen. Csak idő kérdése, s valamennyien mi is azok közé tartozunk majd, akiknek mécseseket hoznak, vagy akiknek koszorúkat helyeznek el a sírjára. Persze elképzelni sem tudjuk mi lesz akkor, hogy fog zajlani egy temetés… csak az a biztos, hogy valahogy zajlani fog.
Minden esetre nyugodjanak békében! Nekünk meg még sok-sok szép évet mielőtt lekéredzkedünk mi is a föld alá.
Anyai nagyanyám sírjánál állva öcsém feltett egy érdekes kérdést. „Fel tudod idézni a hangját?”. Sikerült, ettől függetlenül nem volt jogtalan a feltevés. 12 éve már, hogy elhunyt édesanyám anyukája, s akkor még igencsak fiatalok voltunk mindketten. Ekkor gondoltam bele, hogy ténylegesen egyik elhunytat sem ismertem, akiknél jártunk. Voltak, akik már születésem előtt, voltak, akik csak pár évvel utána haltak meg. Emlékképeim persze vannak néhányukról, ha más nem, akkor meg fénykép alapján és mesék által ismerem meg őket kicsit jobban, de így, 21 évesen, mondhatni érett, felnőtt fejjel egyiket sem ismertem. Egyikről sem tudom, valójában milyen ember volt. Persze nem a látogatás legitimitását vagy szükségességét akarom ezzel kérdőre vonni, csupán érdekes dolog. Déd- és Ükszülők, akik nem egy háborút és rendszert megéltek. Napokat tudnának mesélni…
Nem akarom hosszúra nyújtani, felesleges lenne. Gondolom ilyenkor, amikor lerakjátok a mécseseket a márványkövekre, amikor elolvassátok a fejfákat, amikor a csöndesen álldogáló rokonokat, vagy ismerősöket nézitek, nektek is eszetekbe jut, hogy mindez elkerülhetetlen. Csak idő kérdése, s valamennyien mi is azok közé tartozunk majd, akiknek mécseseket hoznak, vagy akiknek koszorúkat helyeznek el a sírjára. Persze elképzelni sem tudjuk mi lesz akkor, hogy fog zajlani egy temetés… csak az a biztos, hogy valahogy zajlani fog.
Minden esetre nyugodjanak békében! Nekünk meg még sok-sok szép évet mielőtt lekéredzkedünk mi is a föld alá.
1 megjegyzés:
Ámen!
Megjegyzés küldése