Megemlékeztünk

A megemlékezés olyan volt, mint amilyenre számítottam, s olyan, ami tökéletesen reprezentálja a mai magyar nemzeti öntudatot, amely nemhogy sok emberben nincs meg, de lassan csak és kizárólag a szélsőjobboldal eszmerendszerébe lesz beilleszthető az olyan büntetni való ősi magyar jelképek mellett, mint a Nemzeti Lobogó, vagy az Árpád-sávos Zászló, s olyan eszmék mellett, mint a hazaszeretet vagy a nemzeti gyász az aktuális Trianoni békediktátum miatt.

Kevesen voltunk ugyanis, körülbelül százan, bár remélem, hogy sokakat az eső tartott vissza attól, hogy megjelenjenek. A Két első beszéd a jobbik elnökétől, valamint a szegedi elnöktől hangzott el és sajnálatomra elég nagy szerepet kapott benne az aktuálpolitika és a Gyurcsány-gyalázás. Az utolsó felszólaló vitéz Török Pál Miklós, honvéd tüzérőnagy volt, aki maga Horty kormányzó avatott vitézzé 1943-ban. Megható előadást tartott fogságban töltött éveiről, és az elcsatolt területeken élő emberek reakciójáról, amint a magyar zászlót megpillantották.

A megemlékezés végén közösen, kéz a kézben elénekeltük a Magyar Himnuszt, valamint az elcsatolt területek tiszteletére a Székely Himnuszt, és mindenki ballagott haza, vagy éppen magánszemélyként koszorúzni, amit akart. Mindent összevetve jó érzés volt megjelenni. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor, akkor már a Román nagykövetség elé vonulással. Végszóként vitéz Török Pál konklúzióját adnám nektek, miszerint más nemzetek őszinte megbecsülését csak úgy lehet kivívni, ha őszintén, és önerőből kiállunk saját igazságunk és saját akaratunk mellett.